Nem bírom ki, hogy ne írjak ide semmit amikor van időm.
Olyan hideg van most odakinn, és én úgy fázom, és úgy unatkozommmmm!!! Ahelyett, hogy tanulnék….
Jó lenne ha valaki már jól megpofozna, hogy észhez térjek!!! 
Tanulni! Tanulni!
Majdnem minden bejegyzésemben írok a tanulásról. Jó lenne ha legalább fele annyit törődnék a tanulással vagyis tanulnék mint amennyit gondolok rá.
Nem tudom mi legyek ha nagy leszek!!! Gyógypedagógus nem lehetek, rájöttem, mert az öcsémet sem bírom ki, nem hogy még egy csomó ilyen meg ennél nehezebb esetű gyerekkel foglalkozzak. Tudniillik az öcsém még a light-os kategóriába tartozik, akkor el lehet képzelni milyenek azok akik tényleg, igazán hiperaktívak. Viszont mindenféleképpen emberekkel kell foglalkoznom. Nemrég végiggondoltam az eddigi életem és szinte csak olyan emlékek ugrottak be, amikor másoknak segítettem. Már általánosban is én voltam mindenki “kisangyala” (ez nem az az aranyos kisangyal akit mindenki szeret mert mondjuk jól viselkedett vagy valami hasonló), bárkinek ha baja történt én voltam az első aki rohant és segített. Akkor inkább mondhatnám, ill. nevezhetném magamat őrangyalnak. Ez nem nagyzolás, tényleg mindig én segítettem másoknak. Még azoknak az osztálytársaimnak is akiket mindenki utált, persze én nem, mert sajnos én mindekit szerettem (néha meg is szívtam, mert jól kihasználtak). Meg mikor játszottunk a Háromágúnál és találtunk egy utcatáblát és két csapat volt, és meg kellett szerezni egymástól a táblát, és az ellenséges csapat bedobta a táblát egy nagy területű parazsas részre (nem rég égethettek ott valamit mert még füstölt is), hogy akkor egyikűnké se legyen az a tábla. A csapatom már kétségbeesésében el is szomorodott. Akkor is, ki volt a bátor, aki “feláldozta volna az életét is” egy sza**s játék miatt?? Hát én! Fogtam magam aztán besétáltam a parázs közepére és kihoztam a táblát. Nem volt bonyolult. Persze ezt senki nem értékelte. Meg amikor egy másik kiránduláson voltunk egy hegyoldalon aminek az aljában ment a kisvasút, és osztálytársam elesett és elkezdett lefelé gurulni, hát ki mentette meg??? Ki futott utána??? Hát én! És az az igazság, hogy kicsit büszke is vagyok magamra, mert ezekben a helyzetekben rajtam kívül senki nem indult meg hogy segítsen. Meg nemrég mikor mentünk jelenlegi osztálytársaimmal valahova, egy ház mellett volt két tacsikeverék, az egyik megtámadta, pontosabban nekiugrott az osztálytársam lábának és cibálni kezdte a gatyáját, akkor is én ugrottam oda és löktem el a csajt onnan, de én nem tudom hogyan de meg akartam fogni azt a hülye kutyát, és már indultam felé kinyújtott kézzel, hogy lefogom, de azt vettem észre, hogy csak rángatnak el ketten a kutyától. Semmi félelmet vagy ijedtséget nem éreztem. Jó, az az igazság, hogy én meg vagyok edződve az ilyen helyzetekre, mivel itthon már nagyon sok veszélyhelyzet volt, amikor ébernek kellett lenni, mert akár halállal is végződhetett volna.
Nem magamat akartam fényezni (najó, talán egy kicsit igen), de ezzel arra akartam kilyukadni, hogy mindenféleképpen emberekkel kell foglalkoznom majd, de még nem tudom milyen formában. Egyébként abból is gondolom, hogy ilyen emberekkel foglalkozós sorsom lesz, hogy például, ha az osztályban valakivel történik “valami” jó élmény vagy rossz, akkor szaladnak hozzám, hogy elmeséljék. Nem egyszer volt már, hogy tolongtak, hogy mesélhessenek, De az volt a legjobb érzés mindig, mikor mondták, hogy Dzsina, ezt azért mondom, mert tudom, hogy bízhatok benned, és tudom, hogy senkinek nem mondod el. Persze később a többieknek is elmesélte az adott személy, de akkor is, én voltam az első, a legelső akinek elmondta, mert bízott/ bízik bennem. És, lehet hogy ez is sablonszövegnek tűnik majd, de én ezért (is) szeretem őket. Szeretem az embereket. És érdekel mindenki akit megismerek (főleg Akit nagyon megszeretek) és mindig arra gondolok vajon éppen ebben a percben mit csinál (még akkor is ha már nem beszélünk egymással).
Jó lenne ha kapnék egy jelet valahonnan és tudnám, hogy merre is induljak, mivel foglalkozzak pontosan.
Úgy látszik tényleg unatkozom, mert nem is terveztem, hogy erről írok, csak most jöttek a gondolatok. 
Fáznak a kezeim, meg a talpaim….
Legyen mindenkinek jó napja és jó estéje. Most éppen megszállt a lelkibéka,:D (háh, micsoda poén, haha) úgyhogy csak pozitív dolgokra gondolok. Bulizzatok, szórakozzatok, egyetek és igyatok jót!!!!!!!! Én is mennék bulizni, de most nem tudok sajna. Talán jövőhéten.
Chiao
Ja, most a kékszínű rózsa a kedvencem! (*_*)
