Hmm… Hol is kezdjem. Pont most olvastam egy blogot, remélem nem baj ha idézek belőle: “Azért nem nagyon ismerek annál nagyobb szívást, amikor fater/muter olvassa a blogod, és még kommentel is. Tiszta gáz, le se tudnék írni semmit normálisan.”
Ezen a két mondaton sokat gondolkodtam. Vagyis nem sokat, mert nem kellett hozzá sok idő, hogy megint ismétlem megint rájöjjek, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen anyukám van. Mármint, aki mindent tud rólam. Egyszerűen minden egyes dolgot amit el lehet képzelni, na jó, persze határokon belül. Mindent elmondok neki. Nem is tudom, hogy tudott minket így felnevelni, hogy ennyire jó kapcsolat alakuljon ki közöttünk. Hárman vagyunk testvérek és mindhárman el tudunk mindent mondani neki. Olyan anyu, mintha a legjobb barátnőm lenne, csak vele nem megyek el bulizni, meg vele nem iszom le magam. De ha bármi van, bármi, a szextől kezdve a legkényesebb ügyekig, bármit meg tudok vele beszélni. A legnagyobb támaszom az életben. És bármi rosszat csinálok, akkor is azt mondja: Dzsina, ez nem helyes, te is tudod, de a lányom vagy és szeretlek és dönts úgy ahogy neked jó, a te életed!
Persze sokan gondolhatják, hogy ez tök gáz (hozzáteszem minden joguk meg van hozzá), meg így hogy írjon már le bármit is az ember, de szerencsére ez nekem nem okoz gondot. Sőt, inkább büszke vagyok, hogy ennyire jó kapcsolatom van anyukámmal, de nem csak anyukámmal, hanem az egész családdal, és valljuk be, ezt nem mindenki mondhatja el. Azt hiszem, az anyagiak ellenére mindenem meg van amim csak lehet (kivétel pár dolog azt most nem részletezem). Imádom anyukámat!!!! Örülök, hogy kommentel! Apu meg nem netezik, nem olvassa, de azt sem bánnám ha ő is olvasná, előtte sincs semmi takargatni valóm.

Meg egyébként is túlléptem már azon a korszakon amikor a kisgyerekek szégyenlik a szüleiket. Nem mernek átmenni velük az úttesten mert félnek, hogy az anyukák megfogják a kezüket, mert hát az tök ciki. De ez a “korszak” hamar elmúlt, vagyis inkább nem is volt, csak akkoriban mindenkitől ezt láttam, és azt hittem hogy ez a természetes. De már akkor is tudtam, hogy anyu csak egy van és az az én igazi igazi egyetlen anyukám, aki pótolhatatlan és nem szabad elveszítenem. Mert szeretem.

Nem akarom, hogy ezt a bejegyzést bárki is szurkálódásnak, piszkálódásnak vegye. Ezt már úgy is régen le szerettem volna írni.

Szeretlek Anyu!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!