Most legszívesebben azt ordítanám, hogy: SZERETLEEEEKKKK!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Nincsen különösebb oka, csak megint ez a “szeretek mindent és mindenkit” kedv van.
Olyan elégedetlen vagyok az életemmel. Részben jogosan, mivel most is éppen blogolok ahelyett, hogy a hétfői pszichológia zh-ra tanulnék… De nem ez az egyetlen oka az elégedetlenségnek. Nem találom a helyem sem otthon, sem Esztergomban. Egy szóval sehol. Kezdek az otthoni légkörből kiszakadni, a sok gond miatt Esztergomba vágyom, viszont a koleszból is menekülni akarok. Amióta meghalt a papi, inkább szétesőben vannak a dolgok. Hihetetlenül hiányzik, és semmi nem tudja pótolni a hiányát. Ő az első ember, aki ennyire közel állt hozzám és el kellett veszíteni. Nem tudom, hogy mi értelme van az életnek akkor ha végig kell nézni, ahogy a szeretteink meghalnak. Nem lehetne ezt valahogy kikerülni? Mondjuk, hogy egyszerre haljunk meg és akkor senkinek sem fáj?
Barátokban sem találom a másik felem. A Rékával olyan jó volt minden! Számomra olyanok voltunk mint borsó és a héja, persze neki is meg volt az a barátja akivel így érezte. Sajnos az egyetem és a távolság szétválasztott. Nem hinném, hogy találok még egy ilyen barátot az életben. Néha úgy gondolom, hogy jobb egyedül, de mindig rájövök, hogy nem.
Na, nem akarom tovább fokozni ezt a depressziós hangulatot. Inkább feladok egy hirdetést, hogy ki akar a legjobb barátom lenni?
(persze ez csak vicc volt)


